The Fighter (Harry Styles fanfiction HU)

Kedves olvasóim!

Köszönöm szépen a 25 pipát, a 28 rendszeres olvasót és a rengeteg kommentárt! Hihetetlenül hálás vagyok, remélem ilyen sikeres marad a blog!:)

Sajnos van egy rossz hírem nem tudom kirakni a cseréket, így akiknek tartozom ezzel azoknak a türelmüket kérem, míg megoldódik ez a probléma, higgyétek el engem is nagyon zavar.

Jó olvasást kívánok a részhez, ha miden jól megy még a héten hozom a következőt!:)

Nadia

------------------------------------------------------------------------------------------------------------

3. fejezet

Már ma másodjára sétáltam a lift felé. Rápillantottam a karórámra és megállapítottam még nincs hajnali 5 óra. Ugh, miért ilyen lassan telik egy nap? Beleőrülök abba, hogy fizetés nélkül vagyok itt, vagy hogy mindenféle ismeretség nélkül. A programban lévő többi lány alig jelenik meg itt, de Ők leteszik az ingyen krediteket. De én, a legnagyobb részben elvesztem a lehetőséget arra, hogy bolond legyek és önző. Szükségem van erre az egészre ahhoz, hogy valaki olyan legyek, aki sikeres. Bocsi, hogy nem mindenki van elfoglalva híres emberekkel és azzal, hogy nézze őket a TV- ben, különösen a hetes csatornán. Nem, most Őt hagyjuk ki ebből.

- Mi volt Mr. Stylesszal? – Meredith ébresztett fel a gondolataimból és nem tudtam elég hálás lenni neki érte. Egy kis vállrántással ajándékoztam meg és ekkor kinyílt a lift ajtaja. – Egy vállrántás? Úgy hallottam akkor ébredt fel, mikor vele voltál. – Megharapta az ajkát és megnyomta az első szint gombját.

- Nem, az egész idő alatt aludt – hazudtam. Az arcát tanulmányoztam, azért imádkoztam, hogy elhiggye, amit mondok neki. Az utolsó dolog, amire szükségem volt, hogy az egész kórház arról beszéljen milyen volt a találkozásom az oh de híres Harry Stylesszal. Amúgy is milyen név az, hogy Harry? Tudom csak azért mondom ezeket a dolgokat, mert frusztrált vagyok, de akkor is.

- Mennem kell a 112-esbe, majd találkozunk – halványan elmosolyodott és bólintottam a fejemmel, próbáltam nem mondani neki többet, amit nem kellene. Hajlamos volt arra, hogy nagy szája legyen és így inkább nem adok neki ötleteket milyen pletykákkal szaladjon a többiekhez. A sarkaim újból kopogtak a csempén, az emberek rám néztek, aztán újra azt csinálták, amit eddig. Elhatároztam, hogy elmegyek a recepciós pulthoz és érdeklődöm, leléphetek- e és akkor pihenhetnék. Holnap visszajövök, semmi értelmét nem láttam annak, hogy maradjak.

**

A következő reggel, rutinon, sokat kellett parkolnom. Kétszer annyi riporter volt kint az épület előtt ma, már tegnap óta nem esett a hó. Miért vesztegetik el az idejüket egy ilyen dolog miatt? Abszurdnak tűnt az, hogy 12 vagy több órán keresztül csak kint állj és valaki, aki melletted van, lehozza ugyanazt a sztorit és így tovább. Sosem izgattak az ilyen dolgok mostanáig, ez a fiú alaposan elintézte, hogy fájjon tőle a fejem és reményeim szerint ki tudom üldözni ma a gondolataimból.

- Jó reggelt – nyögtem fel és vettem le a kabátom, a többi nővér csak bólintott és tovább beszélgettek egymással. Eléggé kívülállóvá tesz itt az engem, hogy egy egyetemista lány vagyok. Mondjuk ez nem zavar annyira, mert csak egész nap pletykálnak könyörtelen és unalmas dolgokról. Mindössze arra kellettem, hogy hozzak kávét, Dr. Johnson az iroda ajtónál volt, közvetlenül engem nézett. A hátam mögé pillantottam, de bután tapasztaltam, hogy nyilvánvalóan én vagyok az, akire szenteli a figyelmét.

- Rebecca, ugye? Ön volt velem tegnap? – kihúzott engem az irodából a folyosóra. Hezitálva bólintottam, mire ő lepillantott a papírmunkájára. Csendes percekkel később, miután átolvasta a papírokat, elhatároztam, hogy mondok valamit.

- Mi a probléma, Dr.? – kérdeztem, de felemeltem az ujját, hogy várjak egy percet.

- Styles, Harry. Um, Harry, igen! Állandóan Önről kérdezősködik. Nem hagyja senkinek, hogy segítsen rajta – motyogta magának, de ahogy beszélt a szavai egyre hangosabbak és tisztábbak lettek.

- Hogy érti? – húztam fel a szemöldököm. Harry engem akar? Egy mondatot beszéltem vele tegnap, vagy kevesebbet.

- Most éppen alszik, csak menjen és üljön le, mint tegnap. A kölyök nem fog velünk együtt működni semmiben. – A hangszíne stresszes volt, táskák jelentek meg a szemei alatt, ezzel jelezve, hogy mennyit aludhatott, amit valószínűleg kihagyott egész héten. Megharaptam a szám és a padlót pásztáztam.

- Rendben – kiragadtam a papírokat a kezéből és mérgesen sétáltam a lift felé újból. Egy híres bokszoló miatt, Harry kissé őrültnek tűnt nekem. A kórház hideg volt ma, arra kényszerítve, hogy leengedve viseljem a hajam, hogy az felmelegítse a füleim. Ha a páciensek fáznak, sosem fogják abbahagyni a nyavalygást…

A szememmel leolvastam az összes számot, amely szobák mellett elhaladtam, a szeretett 209- es kilógott a sorból, mint egy fájó hüvelykujj. Ha Ő alszik, miért kell itt lennem?

- Végre – barátságos hangon krákogta, mikor beléptem a szobába. Dr. Johnson szándékosan hazudott nekem arról, hogy alszik, hogy itt legyek? Egy másik nővérre pillantottam, aki éppen etetni próbálta Őt. A nő arckifejezését látva nyilvánvalóan irritálja valami.

- Um, elmehetsz – mondtam neki, mire egy hatalmas megkönnyebbült óhaj hagyta el a száját és gyorsan megkerülte hátulról a széket ezzel egyedül hagyva engem… vele. Nem néztem rá, a figyelmem a papírra szegeződött előttem. Leültem és keresztberaktam a lábaim, a papír az ölemben pihent. Ez nem olyan dolog volt, ami érintett volna engem, de inkább a papírt bámultam, ahelyett, hogy beszélgetésbe keveredjek ezzel a pácienssel.

- Nem fogsz megetetni engem? Legalább tizenkét óra van és éhezem. – A hangja elragadta a figyelmemet és rápillantottam. Úgy terveztem, hogy mindössze egy másodpercre nézek rá, de arra eszméltem fel, hogy ez megkétszereződött. Vennie kellene egy zuhanyt, vagy megtisztítania magát valamilyen formában. A szemei ma sokkal jobban csillogtak és a bőre… A lebarnult bőre. Hogyan lehetséges így lebarnulni ebben a szörnyű időjárásban? Talán utazgat. Majdnem elfelejtettem, hogy kérdezett tőlem valamit, mikor elkezdtem bámulni Őt.

- A másik nővér azért volt itt, hogy megpróbáljon megetetni. Miért nem ettél akkor? – Letettem a papírokat a mellettem lévő asztalra, elmondhatom, hogy azt tervezte beszélgetésbe bonyolódunk. Idegessé tett a beszéddel. Ami érdemes volt, hiszen Ő híres.

- Nem volt olyan csinos, mint te.

Az arcom elvörösödött a szavaira. Kényszerítettem magam, hogy ne nézzek rá, mielőtt egy igen kínos szemkontaktus venné kezdetét. Elvigyorodott, valószínűleg vidám volt azért mennyire ki tud borítani. A tálca ételre néztem. Törtburgonya volt rajta és néhány fajta hús, nyilvánvalóan nem a legízletesebb kaja, ami egy tányéron lehet, főleg, hogy egy kórházban volt.

- Van valami oka annak, hogy kedveled, ha kényelmetlen helyzetbe hozhatsz? – Kérdeztem és felálltam a székemről. Ha nem teszek eleget a szükségleteinek nagy valószínűséggel ki leszek rúgva a programból. Néhány okból kifolyólag beszélgetni akar velem, azt akarja, hallgassak rá.

- Mi a neved? – Rám mosolygott, ahogy ott ültem egy tálca kajával az ágya mellett. Nem számított mit kérdezek tőle, mivel Ő úgyis áttért más teljesen lényegtelen témára, ezzel elfeledve az előbbi kimondott szavaim. Miért kellene elmondanom neki a nevem? Úgy sem fogom látni többet ezek után.

- Miért nem próbálod meg felvenni a villát. Biztos vagyok benne, hogy tudod használni a kezeid, beleértve, hogy egy bokszoló vagy – tereltem el arról, hogy információkat adjak ki magamról. Az alsó ajkát beharapta a fogaival, egy mély vigyor újból megjelent az ajkain. Azért vigyorog, hogy kigúnyoljon engem?

- Valaki végzett egy kis kutatást. – Felült a párnáján és csodával határos módon nyúlt ki a kezével és emelte fel a villát. Nem tudok várni, hogy elmondjam a nővérnek ezt, aki itt volt korábban. Valószínűleg azért küzdött, hogy beszéljen hozzá és egyen egyedül. Hirtelen megütötte a villa végével a misztikus húst, beleszagolt, mielőtt megrágta azt. Az arckifejezéséből ítélve azon volt, hogy kiköpje azt. – Mi ez? – Csendesen beszélt, mire én kiengedtem egy halk kuncogást. Mikor lenyelte az ételt a kezével hirtelen megragadta a vizet és lekényszerítette a torkán.

- Mi történt veled és miért vagy itt? – Kérdeztem, amint lerakta a bögrét az előtte lévő kis asztalra. A kezei lassan utat csináltak maguknak a fürtjeiig, majd gyors módon lenyomta azokat.

- Nem válaszolsz egy kérdésemre sem, én sem fogok a tieidre – vékony vonallá szorítottam a számat. Ha elmondom neki a nevem az valószínűleg ártalmatlan, és túl kíváncsi vagyok ahhoz, hogy ez az alkalom elszálljon.

- Rebecca.

- Becca? Ez szexi – vigyorodott el és hezitált, hogy betegye- e a törtburgonyát a szájába. Elhatároztam figyelmen kívül hagyom a megjegyzését és csendben maradom. – Autóbalesetem volt – a szemei elmélyültek, közvetlenül az enyéimbe nézett, amikor beszélt. Miért, ez olyan megfélemlítő. Ő nagyon jó ebben. A kinézetéből kiindulva valószínűleg jó bokszoló. – Hány éves vagy? – kérdezte.

- Számít ez? – nyögtem és felálltam mellőle. Megrándult a teste és én pedig kinyitottam egy kis szekrényt a fehér íróasztal közelében a szoba sarkában. Elkezdtem kotorászni az aktája után, majd kiemeltem azt.

- Mi az? – Kiegyenesedett a testtartása és szemei a kezemben lévő sárga anyagra tapadtak.

- Harry Styles, Húsz. 185 centiméter, 87 kilogramm… – végighúztam az ujjamat az információk alatt és mikor felpillantottam éppen a fogait csikorgatta.

- Rendben, elég lesz. Különben is te ki tudod googlizni – az arcátlanság a hangjában arra késztetett, hogy megforgassam a szemeim. Az akcentusa kihallatszódott, jobban, mint másoknak. Minden egyes szónál úgy tűnt pontos időre ejti ki a hangokat. Talán a baleset miatt, de viszont, ahogy Ő ezt kiejtette nagyon vonzó volt. Sóhajtottam és bezártam az aktát, a többi közé dobtam. – Szabad vagy?

- Miért jó nekem, ha válaszolok? – Hátrafordultam és kihúztam a fiókot, majd neki tudtam dőlni az íróasztalnak. Elmosolyodtam egy nyalóka látványára, de leállítottam magam és visszatoltam a fiókot. Észrevettem, hogy csend állt be közöttünk és körbefordultam, szemeivel hunyorgott, amint éppen valamit olvasott a kezében, feltételezem a telefonja volt az.

- Csak ismerjük meg egymást babe – mondta, letette a vékony tárgyat a szomszédos asztalkára és visszadőlt a párnára.  Vitatkoztam magammal, hogy elmondjam- e neki. Ez megint olyan, ami nem igazán számít.

- Az van, hogy én is húsz éves vagyok – felvontam az egyik szemöldököm és úgy tűnt, hogy elégedett a válaszommal. A szemem sarkából láttam egy orvos lépett be. Éppen valamit firkált le a jegyzettömbébe és lenyúlt a lábához.

- Szia, Harry. Hogy érzed magad? – Kérdezte az orvos és az ágy mellett megállt. – Szörnyen sápadtnak nézel ki – jegyezte meg és én majdnem megfulladtam. Sápadt? Sápadt? Hogy lett a csodálatos napbarnított bőréből sápadt percek alatt? Harry csak vállat rántott és gyorsan rám kacsintott, mielőtt újból felpillantott a doktorra. Ezúttal az állához nyúlt, valószínűleg tesztelni akarta a fiút. Fogadok a vérnyomását fogja lemérni. – Vérnyomás! – Mondta magának, mire elmosolyodtam. Kinyitotta a szekrényt és kivett egy pumpát, illetve egy kézszorítót. A mosoly lefogyott az arcomról, mikor szemei találkoztak az enyémekkel. – Meg tudod ezt tenni érte? Sietek – adta át nekem a dolgokat és hirtelen mérges lettem.