The Fighter (Harry Styles fanfiction HU)

Sziasztok!

Hűha, nagyon meglepődtem, mikor felnéztem a blogra, az előző fejezethez érkezett 5 megjegyzés és 15 pipa feldobta a napomat a 13 rendszeres olvasóval együtt! Nagyon hálás vagyok értük. Tegnap raktam részt az Electricbe is ott is aktívkodjatok.:)

Most pedig íme a legújabb rész, még nincs benne sok minden, de ettől függetlenül nekem tetszik. Áldjuk az írónő, hogy megalkotta nekünk ezt a csodás történetet! Jó olvasást!

Nadia

------------------------------------------------------------------------------------------------------------

2. fejezet

Az ápolók és az orvosok fel- alá rohangáltak a hallban, amint kiléptem a liftből. Új dolog volt ennyi embert látni egy helyen a St. Gregory’s- ban, mert még sosem volt igazi baleset… mostanáig.

Megragadtam a papírokat a kezemben, vonakodva nyomtam meg a dupla ajtót, ami a 209- esbe nyílt. Egy függöny blokkolta a kilátást, ahol az állítólagos ’Harry Styles’ volt, így nem maradt választásom be kellett állnom mögé.

- Köszönöm – egy nő kikapta a kezem közül az aktát és kétségbeesetten kezdte el olvasni. Nem volt ötletem ki lehetett ő, de valószínűleg fontos lehetett ebben a helyzetben.  – Nem cukorbeteg és nem tudunk szívbetegségről sem. Dupla adagot kapjon és ébressze fel a kölyköt – mondta, majd ledobta az aktát a szomszédos asztalra. Mikor az instrukciók elhagyták a száját, több tucat különböző ember gyűlt össze Harry Styles körül. Nyeltem, abban reménykedtem nem hal meg. Szörnyű lenne egy ilyen emlék, múlt héten mikor itt voltam, egy olyan kórteremben voltam, ahol valaki meghalt. A percek csak teltek, a sípolás a szív monitorán felvett egy egyenletes ritmust. Hallottam, ahogy az orvosok egyszerre engedtek ki egy megkönnyebbült sóhajt, megveregették egymás hátát és mosolyogtak. Csodálatos érzés lehet abban a tudatban lenni, hogy megmentetted valakinek az életét.

Néztem, ahogyan egy doktor leveszi a kesztyűjét és rám pillant. Belenyúlt a fiókba és kivett egy újat. Próbáltam kitalálni kicsoda ő. Felhúzta a gumikesztyűt a bőrére és megmozgatta az ujjait. Megvártam, míg tekintetünk találkozik, hogy megmagyarázzam, ki vagyok.

- Része vagyok az itteni programnak az egyetemista diákok számára. Azt az instrukciót kaptam, hogy maradjak itt és…

- Rendben van. Adok Önnek egy feladatot – vágott közbe nyugtalanul és felemelte a fejét, hogy kövessem. Az orvos visszahúzta a függönyt, a szemeim tágra nyíltak a fiú látványára… Férfi. Fürtjei voltak, gyönyörű gesztenyeszínű fürtök keretezték az arcát. Vágások és zúzódások borították a testét, de elmondhatom, hogy nélkülük valószínűleg sokkal jobban néz ki. Magas volt, nagyon is. Láttam a kiterjesztést, amit az ágyhoz használtak, ezzel jelezve, hogy nyilvánvalóan magasabb 182 cm- nél. – Fel kellene ébrednie körülbelül… három órán belül, remélhetőleg. – A férfi elmosolyodott és kissé kuncogott, kínosan elnevettem magam rajta.

Remélhetőleg?

- Mit akar, mit csináljak? – kérdeztem, Harry Styles mellkasát néztem, ahogyan az felemelkedik és lesüllyed. Csodálatos volt, azt akartam, hogy kapjon levegőt, bár semmi ötletem nem volt ki is Ő, egyáltalán nem. Amikor felmértem a fiú funkcióit rájöttem, a fürtjei valósággal lélegzetelállítóak. Legtöbbször a fürtök egy fiún nem túlvonzóak vagy nem mutatnak jól. De ahogy Harry kinéz, az megcáfolja ezt.

- Mikor felkel, kérdezze meg tőle tudja- e hol van és mi történt vele. Ha nem sikerülne, nyomd meg ezt a piros gombot. – A szavai kirángattak a gondolataimból és rámutatott egy piros gombra a páciens fejénél. Bólintottam, ez nem lehet nehéz. Ha valami rosszra fordul, csak nyomjam meg a gombot. – Dr. Johnson vagyok, egyébként – nyújtotta ki a kezét és boldogan elfogadtam, lassan ráztuk meg. – Sok sikert – egy kis mosollyal ajándékozott meg és eltűnt a folyosón. Rendben van, van egy kis időm, hogy valami hasznosat csináljak. Csak bámultam ki a fejemből egy ideig, még mindössze hajlani három van most. Összesen egy órája, hogy megérkeztem, de számomra úgy tűnt, mintha már hét is eltelt volna. Leültem a helység egyik sarkába, a szív monitor képernyőjét bámultam, ahogyan a csíkok fel-, és lementek. Harry Stylesnek igazán szép kis balesete volt bármi is történt. Csak abban reménykedtem, hogy nem őrül meg, mikor felébred, és nem tesz idegessé az életem többi részére.

~

- Ó Én Beccám! Ő Harry Styles! – A legjobb barátom, Louis kiáltotta, majd befogtam a száját a kezemmel. Felhívtam, hogy hozzon nekem egy kis reggelit. Ma a levélszobában dolgozott és korábban jött, hogy mindent elrendezzen a 9 órai rohanás előtt.

- Arra kértelek meg hozz nekem reggelit, nem arra, hogy kiabálj – kikaptam a táska kaját a kezéből, míg ő csodálattal bámulta Harry Stylest. – Ő ki? Egy színész vagy valami ilyesmi? – kérdeztem és beleharaptam a muffinomba. Nyam, a North Avenue-n elhelyezkedő pékségben vette. Nagyon jól ismer engem.

- Te viccelsz velem? Ez itt Harry Styles. A Harry Styles – tátotta el a száját, letérdelt a beteg mellé.

- Ez aztán tisztázta a dolgokat – keseredtem el, de ő figyelmen kívül hagyta a hangnemem és kiengedett egy mély sóhajt.

- Ő egy boxoló, tudod? A hetes csatornán – informált Louis és egy ’o’ alakot formáltam a számból. Nem csodálkozom, miért őrülnek meg tőle az emberek. Még mindig havazott, hóvihar volt, de a kamerák működtek és embertömegek álltak a kórház előtt.

- Ne nyúlj hozzá! – kiáltottam, mire Louis visszahúzta a kezét a kórházi ágytól.

- Bocsi, Ő csak olyan… híres és ugh – felém sétált és kipillantott. – Ezt nem tudom elhinni, az összes kint lévő ember szívesen lenne itt vele, de téged nem érdekel. – Megforgatta a szemeit és el tudtam mondani, hogy féltékeny volt a betöltött pozíciómra.

- Héj, ez nem olyan dolog, ami nem érdekel… Én csak nem tudtam kicsoda Ő. Nem nézek sportot, Lou – emlékeztettem őt, de még egy mélyet sóhajtott.

- Oké, nos. Tényleg bárcsak maradhatnék és beszélgethetnénk… Örökké, - nevetett, - de vissza kell mennem. - Kitárta a karjait és rádőltem a mellkasára, megengedtem neki, hogy szoros ölelésbe vonjon. – Majd meséld el később mi történt. És legközelebb vedd fel a telefont! – Megragadta a táskáját és intett egyet, mielőtt elsétált. Már éppen kinyitottam a szám, hogy mentegetőzzek, nem igazán tudok telefonálni az átkozott telefonommal. Elhatároztam, hogy nincs erre szükség, mivel már elment, így elengedtem egy sóhajt. Elkezdtem a hajammal játszadozni, széthúztam minden töredezett hajszálat a végeken, amit találtam. Ez a munka igazán… Magányos volt. Tudtam, hogy magányos lesz, mivel Louis az egyetlen, aki el tud szórakoztatni egész nap, és mindössze öt percre vagy kevesebbre volt innen. Egy majdnem halott testtel szemben ültem, ami nem volt túl vicces. Próbáltam elképzelni róla dolgokat. Milyen színű lehet a szeme? Vagy, hogyan hangozhat a hangja, mikor majd felébred. Vajon mély és rekedtes vagy mély és sima? Vagy talán kicsit még magasabb a fürtjeit is beleszámolva. Milyen? Mit lehet csinálni a tincseivel?

Megráztam a fejem a nevetséges gondolataimra és körbe fordultam a székemmel néhányszor. Mikor felpillantottam rá láttam, hogy egy a párnái közül lassan elmozdul és leesik a földre. Leugrottam a székről, az ágy jobb oldalára sétáltam és megpróbáltam úgy visszarakni a párnát a helyére, hogy ne zavarjam bármilyen állapotban volt is. Mikor ez nem működött, egy pillanatra felemeltem a hátát.

Néztem, ahogyan felráncolja az orrát az akciómra, szemeim tágra nyíltak, amint ráeszméltem valószínűleg felébredt. Maradj nyugton, lélegezz. Megigazítottam a párnát, egy kis nyögés szökött ki ajkai közül. Vettem egy mély levegőt, véletlenül megütöttem a vállát, mikor elhúztam a kezem a párnától. Halk motyogás hagyta el a száját és őszintén azon volt, hogy kinyissa a szemeit, éreztem. Körbefordultam, elkezdtem rágcsálni a körmöm a hüvelykujjamon és elterveztem, hogy leülök vagy csak csinálok valamit. Mielőtt dönthettem volna újból felé fordultam, a zöld szemei kinyíltak.

- Miért, hello – a hangja nyilvánvalóan mély volt és rekedt. Rövid köhögést hallatott, emiatt pánikba estem és elindultam a piros gomb felé. – Nem. – Abbahagyta a köhögést és az ujjaim súrolták a gombot, de nem nyomtam meg.

- Ez a menny? Neked egy angyalnak kell lenned – mosolygott álmosan és megforgattam a szemeim.  Mélyet sóhajtottam, tudtam, hogy ilyen lesz. Nem az összes híres ember ilyen?

- Tu- tudod hol vagy? – kérdeztem, emlékeztem mit mondott Dr. Johnson mit kell tennem.

- Um – elkezdett köhögni, becsukta a szemeit és vett egy mély levegőt. – Faszom – motyogta, összerezzentem, mikor újból kinyitotta a szemeit. – Harry vagyok.

Nem pazaroltam el több időt, megnyomtam a piros gombot. Nem olyan helyzetben voltam, hogy beszélni tudjak ezzel a fiúval, főleg, hogy fél éjszaka ki volt ütve ebben a hidegben. Az arca meglepődött és körbenézett a kórteremben. Zümmögő zaj töltötte meg a teret és két orvos besétált a helységbe. Az egyik Dr. Johnson volt. Küldtem Dr. Johnson felé egy kis mosolyt és ő viszonozta azt, egy széket húzott Harry mellé.  Zseblámpával nézte meg a szemeit és lecsekkolta a monitorokat. A szemeit rajtam pihentette és már ezzel elkezdett flörtölni. Flörtölt? Ez nem történhetett meg, hiszen nem is tudta ki vagyok. Elkábultam a kérdésektől, amelyekkel bombáztam magamat, mélyet lélegeztem és a figyelmemmel a közeledő nő felé fókuszáltam.

- Most már mehetsz, édes – mondta nekem a másik orvos és bólintottam, felkaptam a muffinom és átgondoltam a beszélgetést, amit Harry Stylesszal folytattam.