The Fighter (Harry Styles fanfiction HU)

Sziasztok!

Itt van az első rész, köszönöm a 6 feliratkozót, igazán megleptetek vele, remélem több is lesz a későbbiek során. A második rész nem tudom mikor fog jönni, de jövő hét elejére tervezem. A cserékre később válaszolok csak most sietek, akiknek kommetelni holnap bepótolom, mert itt alszik egyik barátnőm.

Jó olvasást, kommenteljetek, pipáljatok, iratkozzatok fel!:)

Nadia

------------------------------------------------------------------------------------------------------------

1. fejezet

Kint a hő félelmetes volt, csak az elmúlt órában tíz centiméternyit hullott. Nem tudtam elhinni, hogy ilyen időben ki kellett mennem éjszaka.  A kórháznak meg kellett őrülnie ahhoz, hogy felhívjanak és várjanak, hogy menjek be.

De természetesen simán bemegyek, mert úgy hangzott, mintha baleset lenne. Ez volt az egyetlen szabadnapom. Úgy terveztem lustálkodással töltöm a napom, de az olyan tevékenységek, amik miatt be kell rohannom a kórházba mindent elrontanak. Nem voltam sem orvos, sem nővér vagy bármi, ami számít. Része voltam egy programnak a főiskolán, ami azért jött létre, hogy az embereknek segítsünk azzal, hogy ápoljuk őket.  Ez igen jótékony hatású volt. Krediteket kaptam érte és majdnem mindenki, aki belépett a programba állást kapott a kórházban. Csak felügyelnem kellett és elrántanom a fejem az esőcsatorna alól.

Utat csináltam magamnak a kocsimig, én voltam az egyetlen ember, aki kint volt ilyen időben. Hajnali két óra volt és koromsötét. Az egyetlen dolog, amit észre lehetett venni az a szakadó hó volt az utcai lámpák fényében.

Gyönyörű látványt nyújtott, amit látni kellett. A friss hó fehér takarót készített, ami kiterjedt a környékre, jelezve, hogy nem volt mozgás a város járdáin. London egészen egyedülálló volt arra, hogy itt élj, egyszer jég hideg van, máskor meg csak kissé hűvös.

Átkutattam a táskámat a St. Gregory’s kórházi azonosító kártyámért, a lyukasztó alá nyomtam és kinyílt az ajtó, amin beléphettem. Kieresztettem egy megkönnyebbült sóhajt, mikor a meleg elérte a bőrömet. A fehér falak és az unalmas csempézett padló hatására ravaszul felnyögtem. Gyorsan becipeltem a táskámat a nővérek központjába, ami a kórház nyugati szárnyában volt.

A magas sarkúm minden csempén kopogott, ahogy léptem, ezzel mindenkinek a tudtára adva, hogy közeledem. Lenéztem, éreztem, hogy a telefonom rezegni kezdett. Kutakodni kezdtem az eszközért és gyorsan rámarkoltam nehogy visszaejtsem a táskába. Az akcióm megszakadt, mikor egy nővér szó szerint ellökött az útból egyenesen a fehér falnak. Az arcom nekinyomódott a cementből készült akadályhoz, olyan szinten közel voltam, hogy a festő minden egyes ecset vonását látni véltem a végső pozíciómból. Megigazítottam a táskám és kinyitottam az iroda ajtaját, kivertem a fejemből a történteket.

- Rebecca, kezdtünk meglepődni, hogy a te cipőid kopogását halljuk. Valami baj van? Miért vagy itt? – érdeklődött az ügyeletes nővér, Meredith, míg én kisepertem egy hajtincset az arcomból.

- Behívtak – mondtam neki és leraktam a táskám az asztalra. Azon voltam, hogy levegyem a sálam, mikor az összes női nővér elkezdett sugdolózni, miközben egy pácienst végigtoltak a bejáraton egyenesen a sürgősségi osztályra. Az orvosok kiabáltak az emberekre, hogy menjenek el az útból, az egész kórház ideges volt, kivéve engem.

- Szerencsés, aki azt a szobát kapja – kortyolt bele Meredith a Starbuckos bögréjébe, majd felkapott egy mappát tele papírokkal.

Levettem a kabátom és a sálam, megfordultam és láttam már nem volt itt többé. Ez az én szerencsém, meg akartam kérdezni tőle ki a páciens. Megforgattam a szemem és körbenéztem a szobán, hogy van- e valami, amit csinálhatok. Kivettem egy apró tükröt a táskámból és elkezdtem megigazítani a sminkemet.

- Rebecca, éppen Önt kerestem! Behívták, jól tudom? – kérdezte Mr. Bambino az arcán egy mosollyal és bólintottam. Ő volt a főnök ebben a programban és segített nekem bármiben, amire szükségem volt. Néztem Őt, ahogyan elővesz egy köteg papírt, majd elkezdi kisebb csoportokba szétszedni őket.

- Vegye el ezeket – nyújtotta át nekem a beteg aktáját benne a családi adataival. – Azt akarom, hogy szerezz egy kis tapasztalatot a sürgősségin gyors iramban, stressztől nem kímélve. Talán ez az egyetlen ebben az évben. Menj a 209- es szobába és maradj a közelben – utasított, majd eltűnt a folyosón, mielőtt tiltakozni tudtam volna. Az idegeim a legjobbat hozták ki belőlem, egy értelmes mondatot nem tudtam kinyögni az életben. Egy igazi sürgős eset ment itt és arra kért meg, hogy legyek ennek a tanúja?

Utat csináltam magamnak a lift felé, vitáztam magammal, hogy ki ne nyissam az aktát.  Csak ezen gondolkoztam, mikor a lift ajtaja kicsapódott, aminek következtében megugrottam. Két orvos sétált ki, figyelmen kívül hagytak engem, beszélgettek tovább. Kiengedtem egy mély sóhajt, ahogy beléptem a liftbe és megnyomtam a második emelet gombját.

Lepillantottam a vékony papírra a kezemben, végigsiklott az ujjam az oldalán ezzel elválasztva a mappa elejét és hátulját. Összeráncoltam a szemöldököm, mikor próbáltam elolvasni kinek is az aktája ez.

- Harry Styles? – kérdeztem magamtól.